A Ezotéria nagyasszonya. Szepes Mária (1908-2007)

A Ezotéria nagyasszonya. Szepes Mária (1908-2007)

Így nevezték el még életében az írónőt, aki földi pályafutásának 99 esztendejében úgy élt, ahogy beszélt. Húsz esztendős szoros barátságunk alatt egyszer sem „kaptam rajta”, hogy olyasmit mondana, amit ne tapasztalt volna meg, hogy bármivel is dicsekedne, ami nem az övé, beleértve az emberi tulajdonságokat is.

  kati  Én nem is az ezoteria nagyasszonyának nevezném, hanem az összefüggések tudománya művelőjének, méghozzá elsőrangú, professzori művelőjének. „Férfiagyam van” –mondta sokszor, de ezzel vitatkoznék, mert szerintem egyszerre volt férfi és női agya, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. A SikerAdó indulásakor úgy döntöttünk, az ő portréjának ott kell lennie az Ezoteria rovat nyitólapján-, amíg csak létezik ez a rovat. Egy talán hat-hét évvel ezelőtti beszélgetésünk alapján született meg a portré. Máriáról és Máriától egyébként számos magnófelvételt, írást, nekem címzett vagy ajándékozott verset őrzök. Ez az egyik. Az ő élete egyébként az én szememben igazi sikertörténet. Annak bizonyítéka, hogy sohasem szabad feladni a legnagyobb tragédiák, mellőztetések közepette sem a küzdelmet. Ő például az írást nem adta fel soha. No meg az emberhez méltó viselkedést. Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon hány embert ismerünk, aki minden körülmények között úgy él, ahogyan filozófiája, értékrendje diktálja neki. Én mindenesetre keveset ismerek.

Álljon itt most az ő emlékére magánbeszélgetésünk írott változata. 

 –          Az imént nézegettük a rólad készült régi-régi családi fotókat, ezek egyikén úgy festesz, mint egy filmsztár. Táncos a mozdulat, csábos a tekintet, divatos a ruha. Csak nem a szüleid által készített egyik filmből való?

–          Á dehogy. A szüleim valóban filmesek voltak, s én már gyerekként szerepeltem is filmekben, de ez egy amatőr kép. Sosem voltam szép, fiatalon sem. Csak volt bennem valami, ami hatott az emberekre. Talán a születésem óta meglévő színészi és táncosnői tehetség, melyek ellenére sohasem akartam színész vagy táncos lenni, csakis író.

 

szepes 

Szepes Mária

 

–          A tánchoz törékeny alkat is kell, s ha már itt tartunk, kilencven éves korodban eltörted a térdedet, sőt a válladat is, mert leestél egy lépcsőn. Mindenki csodájára járt annak, hogy annyi idő alatt forrt össze a csontod, mint egy fiatalnak. Hat hét alatt. Vajon ez genetika, vagy szellemi erő?

–     Nézd, a test öregedését nem lehet megállítani. A szellem viszont csodákra képes. Talán az számított, hogy mivel én mindig belenyugszom a sorsomba, teljes erőmmel a gyógyulásra tudtam koncentrálni. Belenyugodtam abba is, hogy azért zuhantam le a szigligeti alkotóház lépcsőjén, mert túlhajszoltam magam. Rengetegen kértek fel akkoriban előadásra, ami egy húszévesnek is sok lett volna, nemhogy egy kilencvenkét esztendős jelmezt viselő öregasszonynak, és a sors megálljt pancsolt nekem, két törést „ajándékozva”. De megértettem a figyelmeztetést, és bólintottam a sorsom urainak, mondván, értem, amit kértek tőlem, nyugton maradok.

–          És azzal kápráztattad el az orvosokat, hogy az ágyban ülve csaknem az orrodig emelted a begipszelt lábadat.  Ezek szerint a betegség mindig figyelmeztetés a sorstól, valamiféle üzenet, hogy el kell gondolkodni, min kell változtatni?

–          Nem csak én mondom, hanem ma már az orvostudomány jó néhány – ha nem is mindegyik – művelője, hogy a betegség jelbeszédes figyelmeztetés. Másra figyelmeztet egy mellrák, megint másra a gerincbántalom, a fejfájás, és még sorolhatnám, de a lényeg az, hogy fejtsük meg a sors üzenetét. Az a beteg nem gyógyul, aki nem segít gyógyulni.

–     Sok-sok beszélgetésünkből vontam le azt a következtetést, hogy hihetetlen jó az emlékezőtehetséged. Azt vissza tudod-e idézni, mikor, és minek hatására döntötted el, hogy író leszel?

–     Amikor először találkoztam a betűvel. Tehát amikor megtanultam írni. Tobzódtam a mondatokban. Mámoros állapotban találtam ki újabb és újabb természeti képeket, azt persze ma már nem tudom, milyen írói minőséget hordoztak ezek az írások. De abban biztos vagyok, hogy én írónak születtem.

–     El is mondtad több interjúban, hogy az ember kapja a tehetséget a születésével. És ha nem kapja?

–    Olyan nincs. Csak azt kell tudni, hogy a tehetség kitartás, vasakarat nélkül nem bontakozik ki. Az ember rengeteg képességgel érkezik a világra. Az én hitem szerint senki sem a bölcsőnél kezdődik, és a sírnál végződik. Nem. A millió képesség közül néhányat a jó tündérek, a sors párkái beleraknak a bölcsődbe. Én belekapaszkodtam az írói képességembe, ami kimondhatatlan kíváncsisággal járt és jár együtt mind a mai napig. Tudom és vallom is, hogy az élet örök, tehát minden percünk egy folyamatosság része. És érdemes ezeket a perceket kihasználni, e tekintetben is megadni magunkat a sorsnak, annak érdekében, hogy örökös tanulás legyen az életünk. Ehhez persze nem szabad ellustulnunk szellemileg és fizikailag se. Tudom, hogy mindez erőfeszítéssel jár, de én mind a mai napig szívesen vagyok hangszere egy nálam magasabb rendű eszme kifejezésének, s próbálom meghálálni a sors ajándékait, magyarul a tehetséget azzal, hogy folyton tanulok. S naponta jövök rá arra, mily keveset tudok.

–   Pedig az emberi lélekről például sokkal többet tudsz, mint a legtöbb ember. A Mindennapi élet mágiája című könyved is bizonyíték erre, mondhatni az emberismeret bibliája. Rengetegen kérnek tőled tanácsot, és már csak ebből is megállapítható, hogy bizony beteg a világ, s rengeteg megoldatlan problémával küszködnek az emberek.

–   Arra próbálok tanítani mindenkit, hogy ne a saját elképzeléseikhez próbálják alakítani a másikat, hanem kíséreljék meg beleképzelni magukat az ő helyzetébe.  Miután megértették, próbálják meg elvezetni bajban lévő társukat saját magasabb énjükhöz, a bennük szunnyadó magasabb rendű képességeikhez. Előbb tehát meg kell ismerni őket, s utána kell közelebb férkőznünk hozzájuk. Felületesen ítélkezni tilos. Hiszen minden ember egy külön világ. Kell-e mondanom, hogy a művészeteknek is az a dolga, hogy megerősítse az emberekben az örök istenit, ami mindnyájunkban benne van, csak a legtöbben azt hiszik, hogy mulandóak. Nem így van.  A belső lényeg az örök. A kabát az, amit a halállal levetünk magunkról.

–    Nem is ritkán éppen olyan emberek fordulnak hozzád, akik szeretteik halálát nem tudják elfogadni, azaz inkább feldolgozni.

–   Igen. Sokszor elmondtam már annak a rendkívül okos értelmiségi hölgynek az esetét, akinek a harmincéves fia halt meg, s ettől teljesen összeomlott. Beszélgettünk, s elmondtam, nekem is meghalt a gyerekem, jogom van tehát ebben a kérdésben elmondani a véleményemet. Én nem csupán hiszem, hanem tudom a halhatatlanságot, s remélem sikerült vele megértetnem, hogy ha az ember átlépi a halál küszöbét, valójában újjászületik egy másik dimenzióban, és ott lehull róla minden testi szenvedés és lelki megpróbáltatás. Ettől persze még a földi testben élő ember hallatlanul megszenvedheti szerettei halálát, de az is hozzátartozik az élethez, hogy megéljük az érzelmeinket.

 

szepesmaria 

Szepes Mária egyik legsikeresebb könyvsorozatának főhősével, Pöttyös Pannival

 

–   Regényed is ennek a szenvedő, próbálkozó, sokszor elbukó, kísérletező embernek a különböző típusai, karakterei, akiknek mindig azt üzened, van remény, csak tudni kell a halhatatlanságot. No mármost ezeket a gondolatokat a létező szocializmusban nem fogadták kitörő örömmel. A Vörös oroszlán című regényedet be is tiltották, majd megkurtították, s a többi is csak nagy-nagy késésekkel jelenhetett meg. Nem lehetett könnyű a mellőzést elviselni

–     Én a fióknak is szenvedélyesen írtam. Valahol tudtam, hogy ezek a művek egyszer életre kelnek, de azt gondoltam, majd csak halálom után. Lemondtam arról, hogy ez még életemben megtörténjen, s lám öregségemre megkaptam azt az ajándékot, hogy sorra jelentek meg az írásaim. S ezenközben rá kellett jönnöm, hogy a sors, a karma nem hóhér, hanem tanítómester. Ha önként igent mondasz a sorsnak, leszállhatsz a kínpadjáról. Úgy vagyunk megalkotva, hogy a könnyűből nem tanulunk, csak a nehézből. Azért nevezem összefüggések tudományának mindazt, amit csinálok, mert teljességében nézem a világot. Látom a hajtóerőit az emberi természetnek, látom, hogy a szenvedélyek és az indulatok még a legokosabb embereknél is elválnak az értelemtől, és akkor elszabadulhat a pokol, akkor nem hallgatnak magasabb szellemi önvalójukra. Úgy látszik, mindenkinek át kell mennie mindenféle borzalmakon ahhoz, hogy rájöjjön tévedéseire. Mindig mondom, hatalmas színpad ez a föld, méghozzá kísérleti színpad, ahol az eszmék próbája zajlik, s itt derül ki, mi a hiba bennük.

–    A magánéletedre visszatérve, bár a férjed már régen meghalt, mindenkitől azt hallottam, legendásan jó házasság volt a tiétek. Jó néhány könyved olvastán éreztem azt, hogy megírtad bennük a házasságod történetét

–    Én a házasságomat szinte minden művemben megírtam, mert az az igazság, hogy kompromisszum nélkül nem működik semmiféle emberi kapcsolat. Nagyszerű ember volt a férjem, Szepes Béla grafikus, sportoló és gyöngéd, szerelmes barát. De nem volt valami szenvedélyes alkat. Úgyhogy én a rettentő erős szenvedélyességemet és fantáziámat a regényeimben éltem ki.

–  Jól gondolom-e, hogy az emberi kapcsolatok – a házasságok is – gyakran azért romlanak el, mert nem tudjuk kimondani, amikor kellene, hogy bocsánat?

–   Egyetértek. Pedig jó volna, ha tudnák, mindenki megkap, visszakap mindent a fensőbb bírálójától. Az akció-reakció törvénye égen és földön megmutatkozik, analógiák hosszú során át. Tehát érdemes bocsánatot kérni, és beismerni, ha hibáztunk. Az ember ugyanis mindig tévedhet, mert tökéletlen.

fotók: Szepes Mária Alapítvány

Kapcsolódó cikkek