Európai pártcsaládok, elnökjelölti tévéviták, van mit gyakorolni

Európai pártcsaládok, elnökjelölti tévéviták, van mit gyakorolni

Ez az EP-választás más, mint a korábbiak. Ezt állította az Európai Parlament  kommunikációs osztálya a kampány kezdetekor. A kampány valóban eltért a megszokottól, mert igyekezett hasonlítani az amerikai elnökválasztási kampányokhoz.

Az “európai pártcsalád” eddig igencsak fiktív fogalmát megszemélyesítették. Ennek eredményeként azt, ami szabatosan megfogalmazva a jobbközép, kereszténydemokrata irányultságú Európai Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja közötti küzdelem volt az Európai Parlament képviselői mandátumaiból való minél nagyobb részesedésért, a nagyon elkötelezett, politikusi tévévitákért rajongó – tehát nem túl nagy számú – európai polgár akár úgy is mondhatta volna, hogy Jean-Claude Juncker és Martin Schulz párharca az európai végrehajtó intézményrendszer kulcspozíciójáért, az Európai Bizottság elnöki tisztségéért. Mondhatta volna, de két okból nem tette. Az egyik ok, hogy Juncker és Schulz, a volt luxemburgi kormányfő és az eddigi EP-elnök felettébb kíméletesen bánt egymással. A másik, hogy többnyire nem csak ők ketten küzdöttek a különböző tévécsatornák kamerái előtt, hanem más, kisebb pártcsaládok “csúcsjelöltjei” is mutatták magukat, és jókora adag figyelmet vontak el a “gigászok” nem is vérre menő csatájáról. Hiszen nem csak a néppárti és a szocialista frakció létezik az EP-ben, bár e kettő az, amelyik eddig is a két legnagyobb létszámú képviselőcsoportot adta, és a mostani közvélemény-kutatásoknak is éllovasa – a véghajrában statisztikai hibahatáron belülinek tekinthető néppárti előnnyel.  A harmadik helyen eddig a liberálisok voltak, a negyediken pedig a zöldpártiak. A friss felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy a válság megtette a maga hatását: a liberális gazdaságfilozófia veszített vonzerejéből, és növekszik egyfelől az európai  
intézményekkel szemben mélységes ellenszenvet mutató radikális jobboldal, másfelől a szocialistáknál, szociáldemokratáknál jóval radikálisabb baloldal népszerűsége. A néppártiak csúcsjelöltje, Juncker az egyik legtapasztaltabb európai politikus. Azon túl, hogy közel két évtizeden át volt  Luxemburg kormányfője, hosszú évekig elnökölt az euróövezeti országok pénzügyminisztereinek a testületében is. Nélküle az euró és az eurózóna nem lenne az, ami – és ez akár pozitív, akár negatív olvasatban is igaz. Az európai szocialisták pedig azt a német Schulzot tették meg csúcsjelöltjüknek, akinek ugyan semmilyen kormányzati tapasztalata nincs, ám aki sokak szemében példamutató európai politikusnak bizonyult azzal, ahogyan szocialista EP-frakcióvezetőből minden pártcsalád által elfogadott módon ténykedő, a parlament szerepének és általában az unió demokratikus jellegének növelésére törekvő EP-elnökké vált.

E két induló, vagyis a két legkomolyabb jelölt azonban mintha csak összebeszélt volna, szemmel láthatóan olyan vitataktikát választott, hogy minél kevesebb szavazót szeretne eltaszítani magától az éter hullámain. Ebből olyan, meglehetősen lapos üzenetek kerekedtek ki, mint például “leküzdeni a megosztottságot” (Juncker) és “visszaadni a bizalmat” (Schulz).

A liberálisok csúcsjelöltje Guy Verhofstadt flamand politikus, korábbi belga miniszterelnök, az eddigi liberális EP-frakcióvezető. Ő most olyan erőteljes retorikával képviseli a föderális Európa, az “Európai Egyesült Államok” létrehozásának eszméjét, hogy teljességgel kizárt az Európai Bizottság élére történő megválasztása. A kiváló debattőr az esélytelenek magabiztosságával valósággal lubickolt a tévévitákban, mindenkihez volt egy érdes szava, rendre “ellopta a show-t”. 

A zöldek két csúcsjelöltet is megneveztek, a francia José Bové és a német Franziska Keller személyében. Mindketten EP-képviselők voltak eddig. Bové emellett mezőgazdasági kistermelő, az antiglobalizmus ismert aktivistája, Keller pedig – fiatal, mindössze 32 éves. Nyilván ennek okán ő képviselte az ökopolitikát a tévévitákban. Üde színfoltot jelentett a politikai küzdelmekben kissé már leharcolt, idősödő férfiak között. 

A liberálisok egészen megalapozottan – és valamelyest talán még a zöldek is – reménykedhetnek valamilyen fontosabb európai tisztség megszerzésében, ha az európai bizottsági székház elfoglalására nincs is esélyük. Nem így az európai radikális baloldal, hiszen az teljesen alkalmatlan a mérleg nyelvének a szerepére. Csúcsjelöltjük, Alexisz Ciprasz, a görög Sziriza párt vezetője csak az utolsó nagy tévévitában vett részt, amivel azért így is sikerült felhívnia a figyelmet arra, hogy eredménytelen válságkezelés esetén milyen kísértet járhatja be Európát. Akik nem voltak ott a tévévitákban, és akiknek a távolléte mindenképpen csonkává tette a “seregszemlét”, azok a minden közvélemény-kutatás szerint egyre izmosodó euroszkeptikusok. A mostani EP-választások nagy kérdése, hogy ez a felettébb heterogén csoport mekkora képviselethez jut, mennyire lesz képes legyűrni saját heterogenitásából fakadó belső ellentéteit, és mennyire tudja majd fékezni – vagy akár visszafordítani – az európai integráció mélyítését. Az eddigi EP-ben hét frakció működött. A frakcióalakítás feltétele, hogy legalább 25 EP-képviselő álljon össze az uniós tagországok legkevesebb egynegyedéből, ami jelenleg hét tagállamot jelent. Hogy megszületik-e egy vagy akár több euroszkeptikus frakció, hogy létrejön-e “az elkülönülésen dolgozók munkaközössége”, ma még nem tudni, és ez voltaképpen izgalmasabb kérdés, mint az, hogy ki nyeri meg hajszállal a néppárti-szocialista versengést.