Pálinkás József a Bűn, felelősség – emlékezés; A magyarországi holokauszt hetven év távlatából című tanácskozáson, nyitó beszédében azt mondta: a tanulságok megfogalmazásához törekedni kell az események teljességének felidézésére, az “adott kor világeseményeinek, életkörülményeinek, közgondolkodásának, érték- és eszmerendszerének pontos figyelembevételére, beleértve azt is, ami abban megvetni és elítélni való”. “Éppen ezért szükséges a pontos közösségi emlékezés és annak rögzítése, hogy hitelesen mondhassuk: holokauszt soha többé nem történhet” – fogalmazott Pálinkás József. Az MTA elnöke beszédében kifejtette, az emlékezetnek legalább két formája van: az egyik, amelyet a még élők táplálhatnak, megosztva, elbeszélve azt, ami velük történt; a másik a távoli múlt emlékezete, amelyről – mint mondta –  “átélő már nem tud szólni, ez az emlékezet rögzült, körvonalassá merevedett, szimbolikus tartalmat nyert”. “Az első, a kommunikáló emlékezett hossza körülbelül nyolcvan év. Ha ez alatt a két nemzedéknyi idő alatt nem tudjuk feldolgozni, hagyománnyá, megkerülhetetlen tanulsággá, a közös öntudat részéve tenni azt, ami megtörtént, akkor elmulasztjuk a múlt megtartását a jelenben” – fogalmazott Pálinkás József, majd kijelentette: a tanácskozás olyan esemény, amely a holokauszt, a magyar holokauszt emlékezetének folytonosságát és valóságát erősítik meg. Az emlékezés és az emlékeztetés nem csupán megőrzés, hanem vállalás és figyelmezetés. “Vállalása annak, hogy őszintén szembenézünk a múltunkkal és jelenükkel, hogy nem hagyjuk veszni a mérhetetlen emberi szenvedés emlékét, hogy pontosan és hitelesen feltárjuk a rémtetteket és a hozzájuk vezető utat, hogy nem mentjük a bűnösöket. De vállalása annak is, hogy csak a bűnösöket nevezzük bűnösnek, és nem nevezzük kollektív bűnösnek a magyar nemzetet”. Mint mondta, csak a felelős közösségi emlékezés lehet a legszélesebb egyetértés irányába mutató figyelmeztetés arra, hogy ne történhessen meg még egyszer, ami hetven éve megtörtént. “Ahol az emlékezés felelősség, ott a feledés bűn”. Szita Szabolcs, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont igazgatója beszédében azt mondta, a holokauszthoz való magyar hozzáállás változott. Úgy fogalmazott: “a Soá a magyar emlékezete egyre erősebb és tisztultabb”. Ezzel együtt még sok a tennivaló. “A szembesülés útja nehéz út, számos ellentmondással kell megbirkózni. Valószínűleg hosszabb lesz, mint azt a rendszerváltozás után sokan gondolták” – tette hozzá. Szita Szabolcs azt mondta, hogy a holokauszt nemzeti tragédiaként való kezelése, befogadási készsége Magyarországon fejlődik. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a teljes értékű integrációtól még messze vagyunk – fűzte hozzá. Szita Szabolcs kijelentette: a magyarországi zsidóság pusztulásáért Horthy Miklós kormányzó és a nevével jelzett rendszer “súlyosan felelős”. Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke azt mondta: a világ minden táján, így Magyarországon is a kisebbségek azok a csoportok, amelyek “a leghatékonyabban képesek szenzorálni a társadalom mindenkori állapotát”: amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek, vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzik. Ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, ha a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidók közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor az előbb említett “kisebbségi szenzor” pontosan jelzi: valami nincs rendben a társadalomban. “Mi zsidók ma aggódunk, problémát szenzorálunk” – fogalmazott Heisler András, majd úgy folytatta: az ország vezetőinek tetteiből nem mindig érzik, hogy “mindnyájan tanultunk volna a történelemből”. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Holokauszt Emlékközpont nemzetközi konferenciája este hat óra után fejeződhet be, az ebédszünetet követően előadást tart még többek mellett Ungváry Krisztián és Karsai László.