mester és munkája, fotó: Komka Péter/MTIOrgonaépítőként kezdte, de 18-20 éve gitárkészítéssel és -javítással foglalkozik a Nógrád községben élő Viszkeleti Sándor. Az orgonaépítés nagy csapatmunka, a gitárkészítés és -javítás viszont egyedi megmérettetés - mondja, és mint kiderül, eredetileg sem az orgonát célozta meg.

A nógrádi faluba 16 éve költözött Budáról, fel is pezsdítette kicsit a település életét, a korábbi években ugyanis amatőr zenei várfesztiválokat szervezett Nógrádon. Azt is belelátta már a várromba, hogy ott országos rézfúvós találkozót lehetne szervezni. Az 51 éves gitárépítő feleségével a kórusban ismerkedett meg, lánya szolfézs és magánének szakon végzett, fia ütős szakon tanul.

– Az érettségi után orgonaépítő- és javító szakmunkás vizsgát tett. Ebben a szakmában dolgozott négy évig, majd a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézeténél foglalkozott az elektronikai alkatrészek beszerzésével és készletezésével. Ugyan 16 éves korától gitározik, de a gitárkészítéshez ugyancsak kalandos úton jutott el.

– Sosem egyszerű. Hacsak valaki nem örökli meg az apjától vagy a mesterétől a műhelyt, azért mindig meg kell küzdeni – erősíti meg. – Ez olyan műfaj, amely a hangszerkészítések között valamiért nincs a csúcson. Pedig borzalmasan sokan gitároznak, maga a gitározás is rendkívül szerteágazó műfaj, a háromakkordos tábortűzi gitározástól a komolyzenéig, és a gitár mint hangszercsoport is sokrétű, legalább nyolc-tíz, teljesen eltérő felépítésű típust tudunk megkülönböztetni. Az ügyfeleim között is vannak klasszikus gitárművészek, hobbigitárosok, az egyházi gyülekezetben négy akkorddal dicsőítő dalokat kísérő gitárosok.

Viszkeleti Sándor szeretett gitárjai között, fotó: Komka Péter/MTI

– Ha ennyire foglalkoztatja a gitár, miért ment orgonaépítőnek?

– Ennek egyszerű oka van, nem én voltam az az egy ember, akit felvettek vonós-pengetős hangszerkészítő tanulónak.

Elfelejtették vagy ötszáz évre

Viszkeleti Sándor egyébként a mai napig sem érti a “vonós-pengetős” tanítás összevonásának értelmét, mondván, ő például nem ért a vonóshoz, a legtöbb vonós meg nem ért a pengetőshöz. Mint hangsúlyozza, 40-50 éve egy jó vonós még meg tudott javítani egy klasszikus gitárt, de ma már olyan sokféle hangszer és játékstílus van, hogy azok ismerete nélkül nemigen tud hozzányúlni egy vonós. Már javában foglalkozott javítással, amikor 2000-ben, a fia születésekor megépítette az első gitárt, azóta most készül a huszonharmadik.

– Elsősorban klasszikus gitárokat építek, de természetesen akusztikus fémhúros hangszereket is. Nagyon szeretem a duplahúros gitárokat. A most készülőben össze kívánom foglalni az elmúlt tizenegynéhány év javítási és építési tapasztalatait. Sok szempontból egész különleges – mutatja a félig kész gitárt. – Innen csak annyi látszik, hogy a húrláb ferdén van ragasztva, de ha odateszem a fogólapot, akkor az is, hogy a bundozása is ferde. Ezt úgy hívjuk, hogy változó menzúra. Magyarázatként hozzáfűzi, hogy a menzúra a hangzó húrhosszt jelenti, és azért változó, mert a mélytől a magas hangolásúig folyamatosan rövidül a húrhossz.

– Ez nem új dolog, a XV. században már létezett ilyen pengetős hangszer, aztán elfelejtették olyan ötszáz évre. Lényegesen nehezebb megépíteni, mint a hagyományos klasszikus vagy a hagyományos, párhuzamos bundozású gitárokat. Cserében két dolgot kapunk: egy nagyon kiegyensúlyozott hangzást gyönyörű szép, telt, meleg és nagyot szóló basszusokkal, másrészt pedig nagyon kényelmes lesz a hangszer. Ha helyesen tartjuk, akkor ujjaink közel párhuzamosan mozognak a bundokkal. A hagyományos fogólapnál az egész alkarnak, könyöknek, vállnak kell mozognia. Mint megtudom, ilyen hangszer nincs divatban, mert roppant bonyolult a gyártása. Amíg például egy hagyományos fogólapot öt másodperc alatt be lehet vágni egy speciális körfűrésszel, ezt kézzel, kétszer kell felmérni, és pontosan, darabonként bevágni. Alternatíva lenne egy több tízmillió forintba kerülő CNC programvezérelt marógép, de hát szavai szerint “ez a műhely nem arról szól”. Amit ő csinál, az abszolút kézműves munka.

Javítanivaló mindig van

Hat hét kell ahhoz, hogy csupaszon, szárazon, vagyis lakk nélkül megszólaljon a gitár.

– A felhúrozás után elkezd beállni a hangszer, elkezdem a bejátszást. Érdekes jelenség az első húrok felszerelése után, hogy szinte óráról órára változik a hang, ahogy az összeszerelt alkatrészek megtanulják átadni egymásnak a rezgéseket, az egész statikája és dinamikája folyamatosan változik. Ez borzongatóan jó.

– Azt még értem, hogy a húr adja a hangzást, de mit számít a lakkozás?

– Egy rossz lakkozással el lehet rontani egy nagyon jó hangszert, van rá ezernyi gyári példa.

Az állandó és a változó menzúrás hangszer közti különbséget a gitárépítő azzal a példával illusztrálja, hogy az állandó olyan, mint szériaautóba beülni, és családostul lemenni a tengerpartra, a rendelő kezére készített hangszeren játszani pedig olyasmi lehet, mint beülni egy limuzin hátsó ülésére, és a sofőrre bízni a vezetést. A tömegtermeléssel “mérhetetlenül lecsökkent a minőség”, így javítanivaló mindig van. Szerinte a mai napig nincs rendben a hangszerész szakképzés.

– Ha adott az érettségi, a középfokú nyelvvizsga és a hangszeres előképzettség, akkor kell még egy szakműhely, ahol vállalják a diákok oktatását szerződésben rögzített kölcsönös kötelezettségekkel – sorolja. – Az iskola tűnik a “szükséges rossznak”, mivel havonta egy-két alkalommal elméleti képzéseket ad, de gyakorlatban nem az iskolában, hanem a mestertől, a műhelyben tanul meg a nebuló hangszert készíteni és javítani.

– Ha felveszek tanulót, és jól végzem a munkámat – márpedig rosszul sosem végzem -, akkor konkurenciát termelek ki magamnak ebben a rendkívül szűk lehetőségekkel bíró szakmában – húzza alá. – Ha mégis elvállalom, akkor három évig naponta nyolc órán át vele vagyok, ebbe azért gondoljunk bele egy kicsit. Ezért én nem kapok és nem fogadhatok el semmit. Ingyen és díjmentesen oktatom a tanítványomat. Orgonaépítő-tanuló korunkban megtermeltük a hasznot a műhelyben, hiszen nem kellett embert fizetniük, hónapokon keresztül mi végeztük ugyanazt a monoton munkát, tízezer-százezer számra gyártottuk az alkatrészeket. Mi is tanultunk, de a cég is jól járt. Egy ilyen kis műhelyben ez teljesen máshogy néz ki. Ha megfelelően kiképzem, akkor fel kellene venni, de nem tartom elképzelhetőnek, hogy ebben a szakmában egy műhely fel tud venni alkalmazottat.

Egy hangszer akkor jó, ha használják

Viszkeleti Sándor tősgyökeres budai, a Vízivárosban született, de több mint másfél évtizede Nógrádban él. Munkája miatt ingázik, mivel a műhelye Pestszentlőrincen van, közösen Szabó Attila üzletével, aki 1996-ig az Állami Hangversenyzenekar mélyhegedűse volt.

– Időutazás volt Nógrádba menni, 15-20 évet mentünk vissza az időben, de nagyon tetszett az a medence, nyugalmas, tiszta falu, és kedvesek az emberek – meséli, azt is hozzátéve, fontos, hogy a faluban van várrom.

Fel is merült az amatőr zenei várfesztivál ötlete, amely nem a pénzről szól, hanem arról, hogy ott, helyben születik a zene, gitárral, hegedűvel vagy bármilyen más hangszerrel. Feleségével templomi koncerteket is vittek Nógrádra, volt, hogy szegedi, pécsi klasszikus gitárosok léptek fel. Lachegyi Imre, a Sebastian Consort alapítója évek óta szervez régizenei fesztivált Börzsöny Barokk Napok címmel, ennek egyik helyszíne Nógrád. A házaspár segít a nógrádi, berkenyei és diósjenői események szervezésében. Nem üzletként kezeli az ötletet, az első várfesztivál szervezésekor például letiltották a telefonszámát nemfizetés miatt.

– El tudom képzelni, hogy országos rézfúvós találkozót lehetne rendezni – jegyzi meg. – Nem a nagy esztrád zenekaros vagy ifjúsági rézfúvó zenekaros megoldásokra gondolok, hanem mondjuk három-négy barokk rézfúvós kvintettet elhívni, ezeknek ugyanis nincs erősítésigényük. Elférne 1000-1500 ember egy háromnapos rendezvényen.

A hangszerkészítő a kulturális eseményekre is büszke. Felesége könyvtáros volt a faluban, és “a gyerekek nem a kocsmába mentek, hanem a könyvtárba, ez azért nem rossz eredmény”. A könyvtár vendége volt Závada Pál József Attila- és Kossuth-díjas író is.

Viszkeleti Lászlónak orgonaépítőként is vannak szép emlékei. Egyik legkedvesebb munkája a váci ferences templom orgonájának a felújításához kötődik, és jó érzés számára, hogy lánya többször énekelt már ott. Budapesten, Salgótarjánban, Göncön, Pálházán, Hollóházán, Szombathelyen, Sopronban, Zalalövőn, Pécsett, Szegeden, Békéscsabán is dolgozott orgonaépítésen és -javításon, zeneiskolában, de főként templomokban.

– Abszolút személyes, nem eladható termékként nézem – válaszolja arra a kérdésre, hogy mit jelent számára egy általa készített gitár. – Szeretem, ahogy alakul a kezem között, nehezen is válok meg tőle. A legtöbb hangszeremnek nagyjából tudom a sorsát, persze ehhez az is hozzátartozik, hogy nem építettem túl sokat.

– Félti őket?

– Nem féltem, csak szeretem. De egy hangszer, akárhogy is, használati eszköz, és akkor jó, ha használják.