– Honnan jött az ötlet, hogy zenekaroknak rajzolj?
– A MOME-ra jártam animációs filmrendező szakra. Az van a diplomámra írva, hogy animation designer. Ez egy elég tág fogalom. Engem nagyon vonzott a mozgókép. Az iskolával egy időben már aktívan zenéltem. Ez lett az alapja annak, hogy belekerültem ebbe a közegbe. Először elkezdtem hazai zenekaroknak dolgozni, majd kaptam pár fülest, hogy hova, milyen website-okra érdemes feltölteni rajzokat, ha nincsen pénzem portfólióra. Ez azért volt jó, mert designerként látogathattam ezeket az oldalakat.
fotó: facebook.com
– Tehát bármilyen munkát, amit jónak találták, szabadon feltölthetted ezekre?
– Igen, és itt jön a legjobb része a dolognak, amit én akkor még nem tudtam. Ezeket menedzserek is figyelik. Olyan nagyobb zenekarok, amelyek, ha turnézni indulnak, megtehetik, hogy nem személyesen keresnek designereket, illusztrátorokat. Ők csak csendben figyelnek, nem szólnak hozzá egy képhez sem. Te megadod a kontaktod, így tudnak elérni, ha tetszik nekik a munkád. Így jött az, hogy a Bring me the horizone- tól kaptam egy e-mailt. Innentől kezdve úgy ment a dolog, hogy egyik zenekar turnézott a másikkal, és beajánlgattak. Ez így ment három évig.
– Volt, amikor visszadobták a munkád?
– Persze. Általában a nagyobb zenekarok. És, amin meglepődtem, a legkisebbek. A nagyon kicsik. Voltak akkora mellénnyel sokszor… Ha nem is lökték vissza, de nagyon körülményesek voltak. Nagy zenekarok közül inkább a „popposabb” vonallal nem találtuk meg a közös hangot. A Limp Bizkitnek például nem tetszett a munkám. Általában viszont jó volt az együttműködés. Voltak, akik már csak azt mondták, „Robi, tudjuk, hogyan dolgozol, ez a téma, ahogy gondolod”. Volt olyan is, hogy hoppon maradtam fiatalként. Nem írtunk szerződést, nem kértem előleget stb. És ez nagy zenekaroknál is előfordult. Láttam, hogy használják a mintámat, csak azt felejtették el, hogy ki kellene fizetni. Összességében azért szerencsém volt, mert sok zenekarnak bejött, hogy nem az aktuális trendnek megfelelően dolgoztam.
– Említetted, hogy nagyon vonzott a mozgókép. Ehhez képest rajzolsz. Nem hiányzik?
– Néha kacérkodok a gondolattal. Ez általában úgy néz ki, hogy reggel álmosan jövök a hetes busszal, és hallok valami jó dalt. Felnézek a Gellért-hegyre, és eszembe jut, hogy, hú de jó lenne, ha a hegy animált lenne, ahogy az nyomja szinkront, jönnek ki belőle a kis lények. Ezt ilyenkor gyorsan el is hessegetem, mert amikor egy félperces animációt készítettem két hónapig, és annyi volt a mozgás, hogy valaki megvakarta a fejét, az nem volt kifizetődő. Profi háttérrel, úgy, hogy nem csak én animálok, lenne kedvem. Azért voltam alkalmatlan az animációra, mert leragadtam egy-egy képkockánál. Az állókép nekem jobb, azzal több mindent tudok kifejezni.
– A zenekaroktól hogy jutottál el a tetoválásig?
– Még a saját zenekarommal szerveztünk egy kisebb fesztivált, ahol volt egy kiállításom. Azt megnézte Sárközi Zsolt, a Dark Art Tattoo-tól, így cseppentem bele.
fotó: facebook.com
– Ha engem megkeresett volna valaki azzal, hogy váltsam le a rajzolást tetoválásra, eléggé meglepődtem volna.
– Nekem is elég vegyes érzéseim voltak. Annyival voltam előnyben, hogy kicsi korom óta érdekelt a tetoválás. Édesanyámék soha nem szimpatizáltak vele. Megértem, klasszikus családmodell, kicsit konzervatívak, vallásosak stb. Szóval én valamennyire képben voltam a magyar tetkós közeggel, de soha nem volt bennem az, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Nyolc hónap telt az első munkám és aközött, hogy Zsolt megkeresett. Nehéz döntés volt. 2012 nyarán varrtam először.
– Egyből emberre?
– Igen. Ami az egésznek a pikantériája, hogy az alanynak is az első tetoválása volt. Két szűz összecsapott.
– Én úgy tudtam, hogy disznóbőrön szoktak kezdeni, gyakorolni.
– Nem tudod rosszul, ez tökre működik. Engem azért dobtak be a mélyvízbe, mert Zsolt azt mondta, a disznóbőr nem fog mozogni, nem vérzik, nem ájul el, nem csinál semmit. Azon nem nagydolog egyenes vonalat húzni. Szerintem Zsoltnak van egy receptora, nem véletlenül csinálja több mint húsz éve. Ő, akit elhívott abba a szalonba, idővel tisztességes tetováló lett. Nem tudom miért ragaszkodott ahhoz, hogy emberen próbáljam ki, de nem bánom. Már az azt követő héten mentem is a Dark Art-ba dolgozni. Olyan volt, mint valami dopping. Azt éreztem, úristen eddig miért nem tetováltam?
– Nagyon gyorsan befutottál, három év munka után már a saját szalonodat nyitottad. Hogyan éled ezt meg?
– Klisésen fogalmazva „living the dream”. Az a képlet, hogy a menyasszonyommal, legjobb barátommal csináljuk a szalont, mi osztjuk be az időnket. Az volt a nehéz, hogy sokan mondták azt, hogy fiatalok vagyunk, nem értünk még annyira hozzá, nincs elég tapasztalatunk. Nem értettük, mások miért élik meg ezt rosszabbul, mint mi. Nyílván később rájön az ember. Nekik az nem tetszett, hogy megmertük ezt lépni. Sok nehézség volt vele, de megérte.
– Nagyon sok munkádat láttam, élőben és a neten is. Miért nem csinálsz színes tetoválást?
– Amikor elkezdtem varrni, úgy gondoltam, hogy a tetoválásnak vannak olyan szabályai, amelyeket követni kell. Gondolkodtam, hogy melyik stílusirányzatot kellene választanom. Próbáltam mindenbe belekóstolni. Egyszer jött egy ausztrál fickó, aki átutazóban volt, és szerette az illusztrációimat. Az egyiket különösen. Az volt az első tetoválás, ahol elkezdtem azzal próbálkozni, hogy az illusztrációkat átteszem tetkóba. Kéz a kézben jöttek a tetkós eszközök, negatív tér. Komponálj úgy, hogy a testeddel szépen együttműködjön. Ez volt az a tetkó, ami után rájöttem, hogy ez tök jól működik. A mai napig úgy gondolom, hogy ezeket fekete-szürkében tudom a legjobban kifejezni. Az aprólékos dolgokat. Na meg hálás is tartósság és gyógyulás szempontjából.
fotó: facebook.com
– Miért nem tetoválsz szemeket?
– Frappáns választ erre nem tudok adni, de emiatt nagyon sokat szívták a vérem. Ez olyan, minthogy sokan felteszik a kérdést, milyen stílusban tetoválok? Fogalmam sincs.
– Ami még feltűnt, az a nagyon sok állat tetoválás.
– Én egy nagyon pici zsákfaluból jöttem, Borsodszentgyörgyről. Gyakorlatilag ez egy völgyben helyezkedik el, amit erdő vesz körül. Nagypapámmal sokat mászkáltunk a fá között. Szóval nekem a hegyek és az erdő nagy szívszerelmem. A természet egy gyönyörű dolog. Amin el tudok érzékenyülni az állatokkal kapcsolatos. Itt is vannak kitömött állatok, de nálam ez inkább a tisztelet jelképe. A másik fele pedig az, hogy iszonyatosan jó dolog állatokat rajzolni, de nagyon nehéz is. Azok a struktúrák, amiket a természet produkál, gondolok itt a tollakra, vagy akár a pikkelyekre, gyönyörűek. Ez egy kimeríthetetlen téma.
– Tudnád hordani a saját tetoválásaidat?
– Nem, egyiket sem. Amikor elkészül egy, azt akkor nagyon szeretem. De szerintem egy kezemen meg tudnám számolni hány olyan munkám van, amit ma is ugyanúgy oldanék meg. Pont ezért nem szeretném magamon látni a saját munkámat egy életen keresztül. Ez pont olyan, minthogy van egy saját márkám, amit én tervezek, de egyszerűen nem vagyok képes azt hordani. Szerintem ez az önreklám egy olyan szintje, ami már ciki.
– Szemináriumokat is szoktál tartani, gondolom van, hogy idősebbeknek, tapasztaltabbaknak is, nem furcsa?
– De és sokáig gondot is okozott nekem, ódzkodtam tőle. Sárközi Zsolt kért fel tavaly májusban, hogy tartsak egy előadást Müllner Csabával, aki egy legendás arc. Azt mondta nekem Zsolt, hogy mindegy mióta csinálod, tudsz olyat mondani, ami tizenöt év alatt másnak eszébe sem jutna, vagy máshogy áll hozzá. Igazából mindegy mikor kezdted, te állsz ott. Vagy meghallgatnak tisztelettel, vagy kimennek. Olyan nagy tragédia nem történhet. Az a legkirályabb, amikor azok az emberek, akikre felnézel, odajönnek hozzád, és elmondják neked, hogy ők miattad jöttek ide, és jó volt minden, köszönik szépen. Az agyamat a mai napig nehéz ráállítani, és azt is megértem, ha valakinek nem tetszik, hogy én állok ott.
– Egy korábbi interjúban még nem tudtad megmondani, mit akarsz kifejezni a tetoválásaidban. Ma már tudod?
– Azt szeretném, hogy a tetoválás igazodjon az emberek személyiségéhez, viszont mivel én készítem, egy darab belőlem is benne van. Olyan tetoválásokat akarok, ami együtt él a tulajdonosával, és nem csak fizikai formában, hanem hozzáad valami pluszt is.
fotó: facebook.com
– Úgy hallottam, hogy válogatsz, nem csinálsz meg bármit. Mi az, amire egyből nemet mondasz?
– Első körben, ami nagyon furcsa ideológiával összeköthető, túlságosan nacionalista dolog. Ha valaki az Emese álmát szeretné, ami egy gyönyörű, magyar mondakörhöz tartozó történet, azt azonnal, szívesen. Ha valaki egy Rudolf Hess portrét akar, vagy a mérges kis bajszos bácsit, azt biztos, hogy nem. Valamint, ami furán fog hangzani, de többször kérdezték már, ha blaszfémiával kapcsolatos dolgot akarnak, azt sem vállalom. Például volt, aki egy fordított keresztet akart egy női nemi szervbe dugva, ilyet biztosan nem csinálok. Akkor is nemet mondok, ha valaki olyan tetkót kér, ami nem az én stílusom. Ez nem allűr. Elmondom neki, hogy van más, itt vagy másik szalonban, akinek ez a specialitása, és ha én vállalnám, nem biztos, hogy tökéletes lenne a végeredmény. Ő sem lesz boldog és én sem. Ezek az emberek elveszik azoktól az időt, akik az én stílusomban szeretnének valamit.
– Mit jelent neked Alfonz Mucha?
– Nekem ő olyan, mint egy mentor. Egyszerűen elképesztő, hogy egy férfi alkotó, hogyan tudta ennyire hitelesen, még is maszkulin módon átadni a női finomságot. Láttam az egyik kiállítását pár éve. Addig is nagy hatással volt rám, de az az alázat, amivel ő hozzáállt a művészethez, akkor lenyűgözött. Sokszor hasonlóak a motívumaim, de nem érezheted úgy, hogy ez repetitív, vagyis ismétlődés lenne.
