A minap a 74-es trolin zötykölődtem. Csak kétszer akadt le a huzalról vagy hogy is hívják, a vezetékről, ami kisebb csodának számít. Mivel tudom, hogy ezek ezer évesek, rendszerint húsz percet rászánok a menetidőre, mert mindig történik valami.

A múltkor például egy kerekesszékes lány akart felszállni, nem is értem, hogy jutott szegénynek az eszébe, amikor még én is métereket tudok repülni, ha nem kapaszkodok meg időben a vasba. A sofőrök ugyanis rendszerint úgy kilőnek a vörös vasalóval, mintha rakétával kellene felszállnunk a napba. Na bezzeg a kettes villamos, amivel anyám jár dolgozni, na az nem. Az eggyel vánszorog.

Sofőrünk már jó előre lelassított. Biztos azon gondolkozott, mit kell ilyenkor tenni, mert annyira lassan kúsztunk, hogy már majdnem hátrafelé, de csak oda kellett egyszer érni. Emberem kiszállt és nagy nehezen segített a lánynak, aki egy percnyi mosoly után komorságba révedt. Lehet, hogy azon gondolkozott, eddig jó, de hogy fogok én innen leszállni. Én meg azon, hogy mégiscsak újságíró lennék, nem kellene-e esetleg őt megkérdezni. Mondjuk arról, mi a ménkűért gondolt ilyet, hogy éppen a hetvennégyessel akar utazni. Aztán beértem. Egész nap azon jártak az agyamban a kis kerekek, miért nem lehet egy kicsit emberbarátabb ez a Budapest. Miért kell nap mint nap megküzdeni a BKV-val, ha be akarok érni és mi lenne, ha nekem is kerekesszékem lenne. Először is megnézném, egyáltalán mikkel tudnék utazni. Menetrend biztos van. De a BKV honlapján nem találtam, tehát nincs és egyébként is csak egy–két járatot alakítottak át mozgássérülteknek is használhatóvá. A többi biztos nem számít. Nem. De ha kerekesszékem lenne…