Minden jó, hajó a vége. Beszélgetés dr. Margitay-Becht Andrással

Minden jó, hajó a vége. Beszélgetés dr. Margitay-Becht Andrással

Margitay-Becht AndrásEzért az enyhén szólva is blőd címért elnézést kérek, de tényleg hajó lett a vége. A kérdés már csak az, miért is érdekel egy komoly fogorvost egy hajdan szebb napokat látott hadihajóféle, amely „mindössze” az első világháború óta porosodik valahol felismerhetetlenül, mint egy álruhás herceg, aki beáll rakodómunkásnak. A történet vége persze siker. És a fogbetegek sem csalatkoztak.

Kondor Katalin – A kisfiúk az én időmben mozdonyvezetők, hajóskapitányok, Robin Hood-ok, meg Dobó Istvánok akartak lenni. Az ön felnőttkori hobbiját, szerelmetes időtöltését ismerve, valószínű valamilyen hajósfoglalkozást nézett ki magának kiskorában. Ugyanis immáron sokan tudják, az első világháborús, monarchiabéli Duna-járó hadihajó, a Lajta monitor önnek köszönheti újrafelfedezését. Honnan ez a vonzalom?

– Mindenfajta szerelmet nagyon nehéz megmagyarázni, ezt is. Én vízen járó ember vagyok, vitorlázom, evezek, ismerem a magyar vizeket, és ennek az érdeklődésnek köszönhetően találkoztam a Lajta hajó irodalmával, s mert ez ritkaságnak számít, elkezdett engem érdekelni, és beleszerettem. Azt kell róla tudni, hogy ez egy 1872 óta vízen lévő jármű, ami a mi égtájunkon igen ritka, mármint hogy egy ilyen hajó ily magas kort érjen meg. Páncélos hadihajóról van szó, amely a Dunán és annak a vízgyűjtő területein szolgált, mivel az Osztrák-Magyar Monarchiának volt egy folyami haditengerész alakulata, Császári és Királyi Duna Flottilla néven. Ennek az volt a feladata, hogy a folyók mentén a déli fenyegetettséget – orosz, török, szerb román fenyegetettségre gondolok – ellensúlyozza. Ennek a flottillának az első hajója volt ez a bizonyos Lajta monitor.

Lajta

A felújított Lajta monitor

– S hogy lehet egy ilyen hajót felfedezni, vagy megtalálni? Hiszen aligha lehetett bárkinek is az álmai közt, hogy jaj, csak találnék egy régi hadihajót!

– Ez úgy volt, hogy a kezembe került egy könyv, amelyben felsorolták a világon jelenleg meglévő hadihajókat, s ott volt a Lajta monitor is. Én pedig megkerestem. Addigra már volt annyi „vizes” ismeretségem, hogy sikerült rátalálnom. És egymásba szerettünk. Ha pedig már megvolt, mindenképpen szerettem volna megmenteni. Voltak nehéz pillanataink a mentés során, de a vége boldog lett. Happy end.

– Ezek szerint volt mitől, vagy kitől megmenteni?

– Egyrészt technikai gondok voltak, másrészt jogi természetűek. Ugyanis a Lajta rejtőzködött, egy vállalatnak volt a tulajdona. Csakhogy a vállalatot privatizálták, és egy svájci cég lett a birtokos. Ők persze cseppet sem érzelmi alapon viszonyultak a hajóhoz, ellentétben velem, így pontosan tudták, hogy ez az átalakított hajó már munkagépnek is öreg, tehát a sorsa a teljes megsemmisülés lett volna. Szerencsére ezt sikerült megakadályozni.

Lajta monitor

A Lajta monitor készül

– Egy könyvet is írt erről, Leitha monitor és a többiek címmel. Leitha ugyebár a német neve a Lajta folyónak. Hatalmas munkáról van szó, és nem csak az oldalszámot illetően, hanem a „nyomozati anyagot” is. Akit érdekel az a korszak, kap róla egy képet, történelmi, hadi-, és ipartörténet munkának is nagyon érdekes, meg anekdota-tárként is. Sokat búvárkodott, hogy maradjunk a víznél?

– Egészen kicsi gyerekként határoztam el, hogy én egyszer könyvet fogok írni. Persze nem a Lajtáról, de mert könyvek között nőttem föl, nagyon szerettem volna, ha egy keményborítójú könyvre egyszer majd az én nevem kerülne fel.

– Írhatott volna akár a fogorvoslás rejtelmeiről is! Már csak azért is, mert a magyar népesség fogazata nem túl jó, maga viszont állítólag remek fogorvos.

– Hát én a hajókról írtam. Amikor elkezdtem a Lajtával foglalkozni, minden megszerzett tudást, adatot gondosan leírtam, hogy ne felejtsem el. De mert nem vagyok történész, sok kérdés merült fel bennem, aminek utána kellett olvasnom, a megszerzett tudnivalókat szintén feljegyeztem, s egyszer csak elkezdett összeállni a könyv. Sajnáltam volna, ha az a sok adat, történet a fiókomban marad. Szerencsére régi barátság fűz dr. Holló József altábornagy úrhoz, aki a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójaként megnézte az írásomat, s mert ő is már régóta küzdött a Lajta megmentéséért, azt mondta, adjuk ki a könyvet.

– Említettem már, hogy a könyvből sok-sok anekdotát tud meg az ember a boldog békeidőkről, azaz a kiegyezés utáni évtizedekről. Azt hihetnénk, hogy az első világháborút követően a Lajta monitor nyugdíjba ment, de kiderül, nem így történt, hanem új életet kezdett a hajó. Milyen életet?

– Olyan életet, aminek köszönhetően sikerült neki megmaradnia. A társai azért nem maradhattak meg, mert hadihajóként elavultak, s lebontották őket. Ebből viszont egy munkagépet alakítottak ki, azaz leszerelték az összes katonai eszközt, a hajótest megmaradt, és a tetejére, a fedélzetre egy úgynevezett elevátor szerkezetet építettek, aminek az a feladata, hogy a folyamkotró hajó által felszínre hozott kavicsot oda rakja, ahova kell. Legjobb tudomásom szerint harmincöt méternyire tudta kidobni a sódert, ilyen hajók egyébként ma is működnek a Duna partján többfelé.

– Nyugdíjas foglalkozásnak nem rossz, de azért hadihajónak lenni mégis csak elegánsabb dolog, bár a hajókat nehéz megkérdezni erről. Öntől viszont azt kérdezem, hogy kutatásai szerint azok a bizonyos boldog békeidők tényleg olyan igazi békeidők voltak?

– Egészen biztos, hogy nem, bár a mai világgal összehasonlítva lehet azt mondani, hogy igen. A magyar történelmet illetően viszont biztosan lehet állítani, hogy szinte páratlan fejlődésnek indult a gazdaság, a társadalom. Amit ma mutogatunk a világnak Budapestből, annak kilencven százaléka a monarchia idejében épült, meglódult az ipar, a polgárosodás, és visszatérve a „mi hajónkra”, ez is a magyar ipar egyik jelentős alkotása, hiszen az építésért osztrák és magyar cégek versenyeztek egymással, és ennek a nagyobb részét magyar cég építette.

Dunai hajó

Bánfalvy Ákos festőművész:

“A dunai hajózás története” (1700-1900) Naptár illusztráció

– Rosszul gondolnám, hogy a régi ipartörténeti emlékeinkkel csúnyán bánunk? Valahogy nincs benne a köztudatban, hogy volt itt bizony virágzó ipar, amit a világ is számon tartott, és ez jót tett a társadalommal.

– Teljes mértékben így gondolom én is, csak azt teszem még hozzá, hogy az elhallgatásnak politikatörténeti okai vannak, mert bár a monarchiában sok kivetnivaló volt, félgyarmati sorban leledzett a magyarság, de azért az akkori iparunk igen eredményesnek bizonyult, s nekem az egyik kedvenc ideám, hogy az akkor elért eredményeinket le lehetne koppintani most is. Ez idő tájt sem akar bennünket pátyolgatni senki, mint ahogy az osztrákok sem tették anno, de észnél kellene lenni, és meglátni a lehetőségeket. Közben pedig nem szabad elveszíteni a saját önbecsülésünket. Hadd mondjak el egy pár évvel ezelőtti esetet, amikor egy közlekedési államtitkár azt nyilatkozta valamilyen műsorban, hogy vegyük már észre, Magyarországnak nincs tengerpartja, minek nekünk tengerhajózás. Nem tudta az ostoba fickó, hogy Svájcnak és Csehországnak, valamint Ausztriának is óriási flottája úszik a tengereken, éspedig nem nosztalgiából, hanem gazdasági érdekből. Mert megéri. Csak nálunk kellett felszámolni, mondván, nem rentábilis. Nos, ezzel a hozzáállással magyarázható szerintem az, hogy a tengerészetünk, és a haditengerészetünk története sem érdekli a nagyközönséget, miként az egyéb ipartörténeti dolgaink sem. Én másképpen gondolkodom.

Dunán hajó

– Folyóink viszont vannak, a dunai flottát mégsem sikerült megmenteni. Emlékszem, meglett emberek sírtak, amikor lényegében felszámolták a folyami hajózást néhány esztendővel ezelőtt.

– Ez nagyon fájdalmas és szívbemarkoló döntés volt, de nem érzem magam hivatottnak arra, hogy értékeljem. Az biztos, engem szomorúvá tett, mint a hajózás szerelmesét.

– És az is biztos, a Duna nincs kihasználva minálunk. Ha csak arra gondolok, hogy az elvetélt világkiállítási terveink között – erről ugyebár a kilencvenes évek elején álmodoztunk – az is szerepelt, hogy esetleg a Dunán lesznek a pavilonok, mostanra bizony elfelejtkeztünk a folyó igazi hasznosításáról.

– Így van. A magyar hajógyártás gyakorlatilag megszűnt, nincsen már, pedig a környező országokat is mi láttuk el hajókkal régen. Közben a környező országok megteremtették a maguk hajóiparát.

– No de vissza a Lajta monitor sikertörténetéhez, magyarán újjászületéséhez. Azt írja a könyvében, hogy a haditengerészetünkről általában igen keveset tudunk, és amit tudunk, gyakran azt is rosszul. Mire gondolt?

– Például arra, hogy igen gyakran összekeverik a csatahajót a hadihajóval.

– Ajaj! Ebből és is megbuknék.

– A hadihajó fegyverrel rendelkezik, és harci feladatokra készül. És a rengeteg hadihajó közül csak az egyik a csatahajó. Nem szabad őket összekeverni, olyan ez, mint a bútor, meg az asztal.

csatahajó

Bánfalvy Ákos festőművész: Csatahajó

– Alcíme is van a könyvének, mégpedig nagyon költői: Zabolátlan hajózástörténeti barangolás térben és időben egy vénséges vén dunai hadihajó ürügyén. S valóban, minden belefér ebbe, például olyan tudnivalók, mint hogy mióta van a hajókon WC, aztán például az is, hogy mikor vonták be az utolsó hajó hadilobogóját.

– Ezeket az apró forgácsokat sajnáltam volna kihagyni, olykor tehát kikacsintgattam az olvasóra és nyelvet öltögettem a tudálékosságra. Az sem közismert, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában Széchenyi Istvánnak volt először vízöblítéses vécéje a kastélyában. Aztán természetesen elterjedt, a személyszállító hajókra valamikor az 1860-as évek végén került. Mármint vízöblítéses. Ami pedig a hadihajókat illeti, a Lajtán, és az azóta elpusztult testvérén, a Maroson volt először ilyen illemhely.

– Nos, a Lajta immár múzeumhajó lett, a lelkes civilek, élükön önnel, valamint a lelkes katonák elérték, hogy kiglancolva újrakeresztelték. 2010. augusztus 20.-án szép ünnepség keretében, mint a Magyar Államkincstár tulajdona a nagyközönségnek is bemutatkozott. Sőt, a honvédelmi tárca vezetője megígérte, hogy a hajó ezen túl részt vesz az állami protokoll rendezvényeken, idén pedig nagy ünnepségre számíthatunk, mert 140. születésnapját üli az egyetlen életben maradt magyar monitor.  Boldog, hogy elérte a célját?

– Nagyon fontosnak érzem a hagyományok ápolását, és néha, mikor a mindennapok keservein búsongok, jólesik visszaidézni a régi korok dicsőségét, amelyek persze szintén tele voltak keservekkel, de azzal meg nem foglalkozom így utólag.

                                                                                                                      Kondor Katalin