Herein Gyula

Herein Gyula vállalkozó, méghozzá sikeres, ám amiről beszélgetünk, az messze esik az autókereskedéstől. Civil életét ugyanis immár esztendők óta Erdély tölti ki. Magyarországon a statisztikák szerint jóval kevesebb a civil szervezetek száma, mint más országokban. Ennek persze történelmi-politikai okai vannak, mostanság kezdenek csak megerősödni a civil szervezetek.

Az a társaság viszont, melynek beszélgetőpartnerem is tagja, már megmutatta, mire képes a civil összefogás, s azt is, milyen jó szervezők. Ugyanis határokon átívelő együttműködéssel újították fel az egykori Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb őrházát, az ezeréves határon álló gyímesbükki őrházat.

A gyímesbükki őrház

Ezt a csöpp épületet 2008-ban avatták, és akkor a magyar televíziók jóvoltából sokan láthatták azt a gyönyörű ünnepséget, amelyen a felavatás sok-sok ezer magyar ember részvételével történt meg.

– Meséljen arról, hogyan született meg az ötlete ennek a felújításnak?

– Kint voltunk a csíksomlyói búcsúban, s a környéket is bebarangoltuk. Az egyik barátunk ötlete az volt, hogy járjuk végig gyalog azt a vasútvonalat, amely Csíkszeredától a gyímesbükki határig tart.

– Mind a hatvan kilométert? Csak nem profi gyalogló, mert akkor nem biztos, hogy autókereskedést kellett volna nyitnia!

– Nem vagyok profi gyalogló, és bevallom nem is mentünk végig a hatvan kilométeren, de a leglényegesebb részén igen. Az úgynevezett Karakó-hídtól indultunk, ott töri át a vasúti alagút a hegyet, és megy át a vízválasztón.  A cél az ezeréves határ volt, el is jutottunk az őrházig. Egy helyi ember Bilibók Ágoston is velünk volt, ő mindent tud a környékről, amúgy nyugdíjas vasutas, és megmagyarázta nekünk, hogy ez vagy az a műtárgy miért van ott, ahol van, szóval egész kis vasúttörténeti előadást tartott a csapatunknak. Az igen gyalázatos állapotban lévő őrházat is megmutatta, neki nagyon fájt ugyanis, hogy az a hely, ahol hajdan, Trianon előtt elhagyta Nagy Magyarországot a vonat, s amely egyben a legkeletibb vasúti emlékünk, ily elhanyagolt. Én meg azt kérdeztem tőle, Guszti bácsi, mi lenne, ha mi ezt megcsinálnánk? Először azt gondoltuk, ha egy kis pénzt otthagyunk, azzal meg is oldódik minden. Aztán kiderült, nem ilyen egyszerű a dolog. Ezért elkezdtünk nyüzsögni, azaz szervezkedni, ezt úgy kell elképzelni, hogy innen, Magyarországról szereztük meg az ottani vállalkozót, s innen irányítottuk a nyolcszáz kilométerre folyó munkálatokat. A helyieket is bekapcsoltuk a munkába, ők segítettek felmérni a szükségleteket, meg is említem Deáki András nevét, aki ott, az ezeréves határnál vendéglátással foglalkozik, amúgy tanárember, nos ő volt az ottani munkálatoknak a motorja.

Az Aranyvonat, amely 1938-ban indult országjáró körútra Szent István jobbjával 

– Aki a Monarchia történetét ismeri, az tudja, hogy ez egy csodavasút volt annakidején. Gyönyörű tájon, viaduktokkal tarkított pályán futott végig, folyamatosan emelkedő úton, hiszen fölment ezer méterre. Ráadásul a gyímesbükki állomásról azt tartották, hogy a Monarchia talán egyik legszebb állomása.

– Amikor ezt a pályát építették – az 1800-as évek végén – akkor a magyar-román határra egy olyan vasútállomást terveztek, amelyben királyi várók voltak, csodaszép termek, igényes berendezés. Az épület ma is áll, bizony jó volna méltó állapotba hozni azt is. Ezen a környéken a második világháborúban nagy csata folyt, ezért is érdekes számunkra a vidék. Stratégiailag fontos hely, hiszen a Kárpátokon átkelni csak a szorosokon lehetett. A gyímesi szorosban 1944. augusztus-szeptember folyamán az oroszokkal ütközött itt meg a magyar hadsereg, Sebő Ödön és csapata. Egy könyv is őrzi ennek az emlékét, A halálra ítélt zászlóalj a címe. Emlékszem az egyik mozzanatára, Sebő Ödön leírja, hogy volt olyan eset, amikor éjjel, a hegyekben portyázó, járőröző orosz katonák lejöttek a magyar táborba a vacsoraosztás idején, és ők is kaptak élelmet. Nagy zűrzavar volt akkor már a csatatereken.

– Egyébként Sebő Ödön Sebő Ferenc muzsikus édesapja. De térjünk vissza a háborúból a mai időkbe. Az ön szervező munkája úgy nézett ki, hogy itthon végezte a mindennapi feladatait az autókereskedésben, közben meg tartotta a kapcsolatot az építőkkel, s még közönséget is szervezett egy baráti csapat közreműködésével, hiszen az emlékvonat, amely itthonról indult, majd Csíkszeredától eljött az őrházig, dugig volt emberekkel, és sokan mondták, életük egyik meghatározó élményévé vált a gyímesbükki őrházavatás.

– Igen. Nem szerettünk volna félmunkát végezni, és azzal is törődni kellett, hogy a rengeteg vendég, az érkező buszok kulturált helyet találjanak a parkolásra. Ide ugyanis a sajnos romokban lévő Rákóczi vár miatt is sokan látogatnak el, az ezeréves határ is vonzza a turistákat, és ahogy mondtuk már, a Tatros völgye gyönyörű.

Befutott a vonat

– Távol járok az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy az avatóünnepség az ön és barátai életében is nagy nap volt? Sok tízezer ember szeme volt tele könnyel, amikor a magyar vonat befutott a határra. Méltó eseménynek lehettünk tanúi, és én láttam az ön arcán a boldogságot.

– Jól látta.

– Tudni kell azt is, hogy a gyimesbükki vasútállomás egyik várójában egy kis vasúttörténeti gyűjtemény is helyet kapott, azt is meg lehet nézni az odalátogatónak.

– Az emlegetett Bilibók Ágoston már régóta gyűjti a vasúti emlékeket, táblákat, eszközöket, ruhákat, irodalmat, ezekből állította össze a tárlat anyagát. Ha az idegenforgalom nő, mert megszaporodtak a látnivalók, akkor az is biztos, hogy a helyiek is profitálnak majd belőle.

– Önt a budakeszi polgárok már régóta ismerik, de nem elsősorban az autókereskedéséről, hanem az ilyen-olyan jótékony akcióiról. Most pedig már elmondhatjuk, hogy az ország, meg Székelyföld lakói közül is sokan szívükbe zárták, bár mindig igyekszik háttérben maradni. Azt miképpen érte el, hogy a társasága is  „megfertőződjön”, és segítőjévé váljon ezekben a jó ügyekben?

– Nem kellett őket nagyon fertőzni, mert szinte első szóra készek voltak segíteni. És amikor elmentünk együtt Erdélybe, akkor eldőlt minden, annyira megragadta őket a vidék és az ottani emberek. Van olyan barátunk, aki azóta már vett is ott egy telket, egy kis kúriával, amit gyönyörűen felújított, s azóta havonta elmegy oda, Kézdivásárhely környékére, pedig az nem éppen a szomszédban van. A mi alapítványunk – a Budakeszi Kultúra Alapítvány – meg úgy gondolja, hogy tehetségünkhöz mérten mindig megpróbálunk valahol segíteni, és építeni, mert a magyarságnak építkezni kell és gyarapodni. Lélekben is, és ezek az apró kis tervek léleképítők is egyben.

– Beszéltem olyan ismerőseivel, akik azt mondták, irigylik önt, mert hihetetlen energiával és szerénységgel munkálkodik, ráadásul ezer ötlete van. Lám, ez az őrház is az enyészeté lett volna, ha önök nem fedezik fel. Nem mondták még magának az örökös kételkedők, hogy itt, a jelenlegi határokon belül is millió rendbe hozandó dolog van, miért nem azokkal törődnek?

– Kaptam ilyen kritikát, többet is. És még azt sem mondhatom, hogy nem jogosak ezek a megjegyzések. Valóban rengeteg felújításra váró hely, épület van a közvetlen környezetünkben is, de én valahogy úgy gondoltam, a szélén kell elkezdeni. Ha rajtam múlna, az országot is a széléről kezdve próbálnám rendbe tenni, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Egy olyan szobában, ahol rendetlenség van, ott is a szélén kezdeném a rendrakást. Egyébként fantasztikus érzés volt megtapasztalni az emberek segítőkészségét, amikor minden kétkedés nélkül elhitték, hogy a mi szándékunk megérdemli a támogatást.

– Most miben töri a fejét?

– Nem töröm, mert éppen a budakeszi első világháborús emlékmű felújítását végezzük. 1929-ben avatták itt a református templom előtt a Hősök szobrát, elég romos állapotban volt már, s idén, halottak napján lesz felavatva.

– Önt mindenki sikeres embernek tartja, én pedig nem állom meg, hogy meg ne említsem, az autókereskedők nem nevezhetők mostanság sikeres üzletembereknek sehol a világon. A gazdasági válság igencsak sújtotta azt az ágazatot.

– Mi is alig éltük túl. Tudni kell, hogy a vásárlások hetven százaléka céges vásárlás most is még, az embereknek kevés pénze van. Ezért mi is változtattunk a stratégiánkon, rájöttünk, hogy el kell menni az emberekhez, nem lehet arra várni, hogy ők jöjjenek hozzánk be.

A csíksomlyói búcsú

– Mennek az idén Csíksomlyóra?

– Hogyne. És az ezeréves határra is megyünk, Hende Csaba honvédelmi miniszter mond majd emlékbeszédet a magyar katonák tiszteletére. A mozdony pedig, ami odavisz bennünket, idén Liszt Ferencről lesz elnevezve.

                                                                                                                     Kondor Katalin