A magyar karakter egy japán zen mester szemével

A magyar karakter egy japán zen mester szemével

Harada SodoHarada SódóHarada Sódó a rinzai zen iskola jelenleg egyik legnagyobb élő mestere, az okajamai Szógen-dzsi templom apátja. A rósi (mester) számos nyugati tanítvány vezetője, több magyarul is megjelent könyv szerzője. Magyarországon az Egy Csepp Szangha tömöríti tanítványait. Rendszeresen vezet elvonulásokat, a legutóbbi ilyen "szessin" alkalmával, június közepén, Nagykovácsiban készítettünk vele interjút. Elsősorban a zen társadalmi kérdésekről vallott tanításáról kérdeztük.

– Mennyire jellemző a zenre a társadalmi érzékenység?

– Nemcsak a zendóban, a meditációs teremben gyakoroljuk a buddhizmust, hanem megpróbálunk a zazen (ülő meditáció) alatt elért összpontosított tudattal tevékenykedni a legkülönbözőbb helyzetekben. Ez nem azt jelenti, hogy csak dolgozunk a munkahelyünkön a fizetésért. A legfontosabb feladatunk az, hogy irányt mutatva támogassuk mások tudatát, és arra koncentráljunk, ami a legfontosabb az életünkben. Alapvető hitünk, hogy mindenki egyenlő Buddha-természetében. Ebből az alapállásból támogatunk és segítünk másokat, hogy ők is ráébredjenek saját Buddha-természetükre.

– Hogyan viszonyul a zen a természethez és a környezetvédelemhez?

– A természet védelmére sajátos megközelítésből tekintünk, amely természetesen nem csak a zenben található meg. Ha ráébredünk a valódi tudatunkra, természetes módon érezzük, hogy egyek vagyunk a természettel, és így már nemcsak a saját életünket akarjuk megvédeni, hanem a természetet is. Ebből a felébredt tudatból immár nem látjuk magunkat többé elkülönültnek, hanem természetes módon felelősséget érzünk a természetért. Nem olyasféle dologról van szó, amit megpróbálunk megtenni, vagy egy projektről, amelyen dolgozunk, hanem arról, hogy egyszerűen nem tudunk nyugodtan ülni, látva a dolgokat, amelyek körülöttünk történnek. A tetteinknek ebből a nyitott tudatból kell fakadniuk, természetes módon.

– Van a zennek valamilyen általános politikai állásfoglalása?

– Nemcsak a zen, de a buddhizmus általában is a középutat tanítja, amely szerint minden idea, minden politikusi döntés már egy pillanat elteltével elveszíti az igazsággal való teljes egységét. Szükséges, hogy illeszkedjünk az adott helyzethez, de amint van egy ideánk, amint belekezdünk egy politikai kampányba, csak egy bizonyos elképzelést követünk, és többé már nem érzékeljük, hogy valójában mit kíván meg a helyzet abban a pillanatban. A középút azt jelenti, hogy mindig képesek vagyunk újra alkalmazkodni, hogy nincs rögzített elképzelésünk. Amikor úgy érezzük, hogy túlságosan a jobboldal irányába haladunk, akkor visszatérünk középre, és amikor túlságosan balra tartunk, akkor is gondosan rá tudunk tekinteni arra, amit csinálunk, és így újra rátalálunk a középre. A zen nagyon ellene van a politikai kampányoknak, annak, hogy rögzített elképzeléseink legyenek a dolgokról, mivel így elválunk magától a helyzettől, és képtelenek leszünk valóban érzékelni, mire van szükség az adott pillanatban. A politikában a pártoknak mégis szükségük van kampányokra, különben a tömegek nem szavaznának rájuk. De ez szinte egyfajta tudatkontroll, amivel a zen határozottan nem ért egyet. Ahogyan a Dhammapada tanítja, ha valaki győz, nem tud nyugodtan aludni, mert attól fél, hogy ellopják a nyereségét; ha pedig valaki veszít, azért nem tud nyugodtan aludni, mert annyira felzaklatja a veresége. A valódi tanítás az, hogy túl kell lépni a nyerésen és vesztésen. Olykor veszítünk, máskor pedig nyerünk; a fontos az, hogy állandóan felülvizsgáljuk a viselkedésünket, és higgadtan felmérjük, valójában mire van szükség az adott helyzetben. Csak ennek gyakorlásával lelhetünk rá a középútra, és találhatjuk meg a valódi egyensúlyt, amelyre szükség van.

– A zen szorosan kötődik a japán kultúrához, miközben a Nyugaton is egyre népszerűbbé válik. De hogyan lehet átültetni a Nyugatra? Meg kell fosztani japán elemeitől, vagy megőrizheti e sajátos arculatát?

– Nem tekinthetünk erre a kérdésre egy merőben intellektuális szemszögből, így ugyanis nem érthetjük meg valójában. Mire a zen elérte Japánt, addigra már számos más kultúrában megvetette a lábát, és mindezen kultúrák hatását magán viselte. Meghonosodott a japán társadalomban, de hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy elkezdje befogadni a japán kultúra bizonyos elemeit. Így fejlődik minden országban. Ha például vesszük Magyarországot, itt a kultúra nagyon erősen keresztény alapú. Egy ország kultúráját nem lehet elkülöníteni a vallásától. Az országokban többnyire egy vallás áll a kultúra mögött, ebből származnak a különböző kulturális fejlemények, így a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy együtt fejlődnek. Ugyanúgy, ahogyan a zen elérte Japánt és elvegyült a japán kultúrával, most, amikor például Magyarországra érkezik, nem lehet azt mondani, pusztán intellektuálisan, hogy “elhagyom ezeket az elemeket, mert a japán kultúrából származnak”, hanem teljesen rá kell bízni ezt a dolgok természetes folyására. Ötven, száz vagy százötven év elteltével azok a dolgok, amelyek fontosak a keresztény alapú magyar társadalmi háttérből, természetes módon fognak keveredni a japán társadalom talaján kialakult zennel, és azok az elemek, amelyek valóban fontosak, nyilvánvalókká válnak. De nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy “ó, ez a dolog a japán kultúrából származik” – innen nem lehet elindítani a szétválasztást, mivel így éppen a lényeg veszne el. A zen csak akkor létezhet, ha a kultúra támogatja. Ennek pedig természetes folyamatnak kellene lennie, melynek során a lényegtelen dolgok maguktól elmaradnak.

– Már számos alkalommal járt Magyarországon. Milyennek látja az országot és az embereket?

– Nem könnyű megmondani, mi pontosan a magyar abból a karakterből, amit érzékelek. Azért van ez, mert a történelem során fejlődünk, bontakozunk ki. Ha pedig rátekintünk a történelemre, amely iránt nagyon érdeklődöm, azt látjuk, hogy a kommunista időkben a magyarok nem gondolkodhattak önállóan, nem gyakorolhatták vallásukat, és nagy nyomásnak voltak kitéve. Máig sok emberben megmaradtak ezek az egykori tapasztalatok. Ugyanakkor a magyarok sok erőt is tudtak gyűjteni maguk között az orosz elnyomás idején, és innen fejlődhetett ki az a nemzeti karakter, amelynek lényege, hogy nagyon jól tudnak együtt dolgozni a harmóniáért. Úgy érzem, nem könnyű megmondani, milyen valójában a magyarok természete, de én azt érzékelem, hogy roppant családközpontúak és családtámogatók, nagyon keményen dolgoznak. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy még mindig szükségét érzik megvédeni magukat. Amit még érdekesnek tartok a magyarokban, az az, hogy jók a csoportépítésben. Messziről is eljönnek, erőfeszítéseket tesznek, és tudják jól, miként rakják össze energiájukat, hogy együtt dolgozhassanak egy programon. Ez lenyűgöz engem. Úgy érzem, hogy Magyarország talán új idők küszöbén áll. Mostanáig az emberek nem igazán tudták magyarnak érezni magukat, de az új nemzedék már büszke lehet erre. Azonosulni tudnak saját országukkal. Véleményem szerint a zen iránti igény azért is ilyen magas, mert rájöttek, hogy dolgozniuk kell a tudatukon, emelniük kell a tudatszintjüket, hogy valóban felelős polgárai lehessenek az országuknak. Ez nagy hatással van rám.