Széles GáborKözvetlen, kedves és elérhető. Széles Gábor izgalmas személyiség és okos stratéga. Egy sikeres üzletember, aki tudja, merre tart a hajója. Ha valaki nem ismerné, egy óceánjáró az övé, persze csak képletesen, sok kisebb csónakkal és tizenkétezer emberrel a fedélzetén. Mivel az ország egyik leggazdagabb embere egy médiabirodalom nevű csónakot is birtokol, azonnal letegeződünk. A médiában már csak így szokás. 

 – A tiéd a Műszertechnika, a Videoton, az Ikarus, a Pesti Hitel Zrt., meg az Echo TV és az igazán színvonalas Magyar Hírlap is. Áruld el nekem, hogyan lehet mindet egy kézben tartani?

– Egyrészt könnyű egy kézben tartani, mert nem ma kezdtem. Kis vállalkozóként, másodmagammal 1981-ben alapítottam az első céget, vagyis 31 éve Műszertechnika Pjt. névvel. Azóta persze felépült a menedzsment. A csúcsvezetésben lévő munkatársaim jelentős részével legalább 25 éve dolgozom együtt. Félszavakból is megértjük egymást és nyilván nem kell attól félnem, hogy ha hátat fordítok, mindjárt leszúrnak. Ilyen nagy rendszereket, nagy birodalmakat nem is lehet máshogy működtetni, csak úgy, ha van egy összeszokott csapatod, egy összeszokott menedzsmented, amelyik együtt tud dolgozni. A három vállalatcsoportnál összesen 12.000 ember dolgozik. Komoly, hierarchikus menedzsment nélkül ennyi embert nem is lehetne irányítani. A másik pedig az, hogy nálunk komoly munkamegosztás van. Az én munkám például nem arról szól, hogy mindennel mindig foglalkozom, hanem bizony évekig vagy hosszú évekig csak egy témára koncentrálok. Amikor a médiabirodalmat kezdtem építeni, három-négy évig csak a médiával foglalkoztam. Egyrészt nekem is bele kellett tanulni, másrészt meg egy nagyon kockázatos vállalkozás volt, tehát követnem kellett az eseményeket. Szerencsére már a médiabirodalomban sem kell napi ügyletekkel foglalkozni, de azért időnként megmutatom, hogy benne vagyok. Tegnap délután másfél órán keresztül beszéltem a műsorvezetőknek és a szerkesztőknek arról, mit várok el tőlük az őszi műsorpolitikában.

– Volt nekem egy tanárom, aztán főnököm is lett az egyik televízióban, aki azt mondta, hogy kétféle beosztott létezik. Az egyiket dicsérni kell, simogatni, a másikat meg rugdosni azért, hogy eredményeket érjen el és emellett konstansan ki is tartott mindig, még a szűk menedzsmentjén belül is ezt a szabályt alkalmazta. Osztod ezt a véleményt?

– Nem. Senki sem fehér vagy fekete, és ha az ember elég rutinos, főleg a munkatársaival kapcsolatban, úgyis pontosan tudja, azzal a munkatársával hogyan kell beszélni. Tudja, mi az, amit nem szeret, mi a gyengéje, mi nem és teljesen mindegy milyen szintű vezetőről van szó. Egy vezető menedzsernek a tevékenysége, főleg, ha komolyabb pozícióban van, nem is annyira a napi problémák megoldása, mint inkább stratégia gyártása. Az időm nagy részét tehát a tárgyalás köti le. Na, nem a saját menedzsmentemmel tárgyalok, mert ha az én menedzsmentem helyett nekem kellene dolgozni, akkor ők miért vannak. A saját munkatársaimtól elvárom, hogy ahhoz a témához, amivel foglalkoznak, jobban értsenek, mint én. Az időm nagy részében külsősökkel tárgyalok. Ehhez pedig egy másik tárgyalási stílust kellett felvennem az elmúlt 30 évben, olyat, ami passzolt az egyéniségemhez. Ez számomra nagyon érdekes, mert nem vagyok olyan típus, aki szeret beszélni.

– Tényleg?

– Abszolút nem.

– Pedig jól megy.

– Ez csak a rutin, egy nagyon jól begyakorolt szerep. Azért voltak konfliktusaim is, ezért kezdtem el szivarozni. Az elsőt még feszültségoldónak használtam, ma már nem az, ma már narkotikum. Nem olyan ember vagyok, hogy ha idejön valaki és hülyéket beszél nekem, akkor azt mondom, menjen a fenébe, miért beszél ennyi hülyeséget, erre nincs időm, hanem olyan, aki inkább elviseli. Amiből néha akadtak problémák. Bár szerencsére nem gyakran jönnek ide ilyen emberek, de volt már olyan, akinél észrevettem, hogy teljesen félreérti a helyzetet. Nem érzékeli, hogy ez engem nem érdekel, nem tetszik, inkább hagyjuk abba. A jó modoromból kifolyólag azt a következtetést vonta le, hogy tetszik és akár a fejem is ugrálhat. Bizony ilyenkor az illetőt meglepetés éri…

– … hogy nem hívod vissza?

–  Igen. Magyarul, ha az embernek simulékony a tárgyalási stílusa, beleakadhat olyan emberekbe, akik bár azt hiszik, nem feltétlenül ért velük egyet.

– Ez azt jelenti, hogy egy sikeres vállalkozónak jó emberismerő képessége kell, hogy legyen.

– Nagyon sok ismérve van a sikernek, de az egyik mindenképpen a humánpolitika, tehát az emberek kiválasztása. Meg az, hogy az ember a vezetőtársaival eleve ne bratyizzon. Én még soha nem barátkoztam a vezetőtársaimmal.

 – Sohasem volt olyan, hogy elmentél velük golfozni?

– Egyszer-egyszer volt olyan, hogy valahol üzleti úton voltunk és azt mondtuk, menjünk el golfozni, de az, hogy itthon ilyet mondjak, az kizárt. Mindig úgy éreztem, ha túl közel engedem őket magamhoz, könnyebben megsajnálom majd és még a fejemre is nőhetnek. Nem vagyok ilyen alkat, akit a barátok valaha is inspiráltak volna.

Emellett fontos az is, hogy az ember mindig a realitás talaján tudjon maradni. Jó, utólag végiggondolva, én is elszálltam már a realitás talajáról és rosszul ítéltem meg valamit. Ezeknél be kell ismernie az embernek, hogy tévedett, vagy azért mert nem állt elég információ a rendelkezésére és ezért hamis következtetést vont le vagy azért, mert túlzottan hitt valamiben, túl sok volt az emocionális elem azzal kapcsolatban és nem kellett volna. De ami annál is lényegesebb, hogy a helyes következtetést le tudja vonni az ember az, hogy megmaradjon a realitásérzéke. Életem legkedvesebb képe, amikor a Videoton vezérigazgatósága előtt a járdaszegélyen ülve készítettek fotót rólam és nem a megszokott vezérigazgatói székben.

Gyerekkoromban ugyanis nagyon szegény környezetben nőttem fel Újpesten, ahol legfeljebb a járdára tudtunk leülni. Sőt, gyerekként számunkra már az is csodálatos volt, ha volt egyáltalán tisztességes járdaszegély. Kényelmes volt. Ilyen nosztalgia élt bennem, amikor megkérdezték, hol készítsék el azt a fotót. Azon gondolkoztam, hogy na, le tudnék-e még ülni a járdaszegélyre. Le tudtam ülni és tetszett is a kép. A realitásérzék megtartása azért is nehéz, mert annak függvényében, hogyan változik az ember mögött a gazdasági erő, személyes gazdagsága, elfoglaltsága, ezt is elvesztheti. Már több életkoron vagyok túl. Nyilván harminc, negyven vagy még ötven évesen is másképp álltam a nagy társadalmi rendezvényekhez, mint ma. Ha egy nagykövetségre meghívtak, mint az MGYOSZ elnöke, szívesen mentem, ma már nem jelenek meg akárhol. Ebből nem az következik, hogy úgy vagyok, hogy elmúlt az életem, hanem az következik, hogy talál az ember más elfoglaltságot, amivel tartalmasan kitölti az életét. De azért egy dologról ne feledkezzünk meg, ami a sikerhez nélkülözhetetlen és nem is utoljára kellett volna említenem, ez pedig a szerencse!

– Az én édesanyám mindig azt mondja, hogy a szerencse nem szegődik buta emberek társaságába, mert sokszor lehetőségként jön és nem mindenki képes felismerni.

– A szerencse felismerése valóban nagyon nehéz. Velem megesett, hogy történt valami az üzleti életemben és csak utólag jöttem rá, hogy te jó ég, jé, ez szerencsés dolog volt, amit nem is értékeltem akkor. A magánéletben meg pláne el lehet ezt mondani, mert ott még nagyobbat tud tévedni az ember, vagy nem veszi észre, hogy szerencsés volt.

– Ha jönnek szemben falak, azokkal mit kell tenni?

– A legjobb módszer mindenképpen az, hogy ki kell kerülni őket. Rá kell jönni arra, hogyan lehet a falakat megkerülni, ami szintén nagyon nehéz. Főleg akkor, ha az ember bent van egy szobában és csak az ajtón keresztül, vagy a falon keresztül lehet kimenni. Ha tudja is, hogy ha a falon keresztül megy ki az tragikus lesz, nem szomorodik el, hanem azon kezd el gondolkodni, hogyan lehet a falat megkerülni. Valószínűleg ez az egyik jó tulajdonságom, hogy szeretek ilyesmin gondolkodni. Ami ennél még lényegesebb és idetartozik az az, hogy az ember hogyan képes a saját árnyékát átlépni.

– Van is egy ilyen interjúkötet rólad, aminek az a címe, hogy „Az ember képes átlépni saját árnyékát.”

– Igen, mert én hiszek ebben. Nagyon sok mindent el tudnék mesélni az életemből, ami még nekem is hihetetlen volt. Azt meg tudtam csinálni, hogy én, aki gyűlölte, akit abszolút nem érdekeltek korábban a műszaki dolgok, a műszaki egyetemet Cum Laudéval végeztem el. Egyszerűen úgy alakultak az életkörülményeim, hogy fel kellett ismernem, nincs mese, csak arra lehet megkerülni a falat és akkor beálltam a sorba és tanultam. Aztán rájöttem, hogy ha korábban hülye is voltam a műszaki dolgokhoz, valahogy be tudom darálni a műegyetemi ismereteket. Ez a képesség fontos a sikerhez. Az, ha valami az embernek nem tetszik, akkor is meg tudja csinálni, akkor is higgyen abban, hogy kritikus helyzetekben képes erőn felüli teljesítményre is.

– A kreativitás mennyire volt fontos a sikeredben? Azt próbálnám megtudni, hogy a saját ötleteid számítanak vagy másoktól vársz ilyeneket, amire azt mondod, hogy ez jó, ezt csináljuk.

– Harminc évvel ezelőtt sokkal fontosabb volt nekem a kreativitás. Akkor életkoromból és alkatomból kifolyólag is sokkal gyorsabban döntöttem, mint most. Ahhoz képest már iszonyatosan le vagyok lassulva. Régi munkatársaim mondják is, hogy annak idején kivágtam az illetőt az irodámból, ha hülyeségeket beszélt, mint mondtam, ma már ilyet nem teszek, inkább rágyújtok egy szivarra. Ilyen nagy rendszereknél már csak a begyűjtött információkra lehet építeni, ennek megfelelően ritkábban is kell olyan stratégiai döntéseket hozni, amelyek az én szintemen vannak.

– A gazdasági válságban sok vállalkozónak kellett szembesülnie azzal, hogy az az út, amin elindult, ugyan visz valamerre, de nem jó felé. Neked volt olyan, hogy meg kellett változtatni az útirányt?

– Hogyne. Az ilyen problémának csak ez lehet a megoldása. Nyilván egy nagyobb hajót más irányba fordítani, mint egy kicsit, mert nagyobb erők kellenek hozzá és nem lehet olyan gyorsan rángatni.

– És nagyobb a veszteség is.

– A nagyobb veszteség azért nem érdekes, mert a nagyobb kategóriában nagyobb veszteség van, de ahhoz nagyobb nyereség is társul. Nem lehet türelmetlen az ember. El kell fogadni, hogy ha fordít, bizony lehet, hogy évek kellenek hozzá, amíg a hajó egyáltalán befordul abba az irányba.

– Addig meg ki kell bírni. Értem. A rólad szóló kritikákat elfogadod?

– A kritikának egy belső hangnak kell lennie. Ha szakmailag kritizálnak, fontos, hogy ki kritizál. Egy nálam kisebb vállalkozó? Miért higgyem el neki? Ha politikailag, akkor meg ugye tudja az ember, hogy másképp fognak kritizálni balról, mint jobbról és a politikának mások a szempontjai is. Egy bizonyos nagyságrend felett az ember nem sokat adhat a kritizálásra, mert azzal feleslegesen stresszelné magát, inkább a belső hangra kell adnia. De azért érzékeny vagyok. Érdekes, mindig úgy éreztem, hogy talán rosszabb a megítélésem, mint kellene, időnként meg rá kell döbbennem, hogy éppen fordítva van. Itt volt például a Békemenet. Azt mindenki elismeri, hogy abból a hatszázezer emberből, aki kiment a menetre, legalább négyszázezer az én táborom tagja volt. Félelmetes volt látni, hogy a hívó szavamra mennyien jöttek ki. Ezzel persze nem lehet visszaélni.

– Vagyis lehetnél politikus is akár, hiszen a támogatottságod megvan hozzá. Vállalnál ilyen szerepet?

– Ha tíz évvel fiatalabb lennék.

– Ez azért nem életkorfüggő. Sőt. 67 évesen nagyobb az élettapasztalatod, mint egy fiatalabb jelöltnek.

– Jó, persze, lehet olyan példákat hozni, hogy Konrad Adenauer 73 éves volt, amikor elindult, addig senki nem ismerte és Németország egyik legnagyobb kancellárjává vált, de nem ebből kell kiindulni, meg nem is aktuális. Most az üzleti ügyekkel kell foglalkoznom, mert az én szempontomból szélcsendes, kedvező időszak van, jobboldali kormány van hatalmon, ami jó, mert Gyurcsányékkal sok bajom volt. Bár azt, hogy 2014 előtt mennyire vetem bele magam a politikába, ma még nem tudom, de az tény, hogy egy médiabirodalom van a kezemben. Nem tehetem meg, hogy az újságíróimnak nem adok tájékoztatást a választások előtt arról, milyen irányba tart a hajónk. 

Kovács Noémi