Dávid Zoltán a Sikeradó sztárvadászával, Horváth Andreával, fotó: Horváth Andrea/SikeradóHa kell, művész vagy csak egy dolgozó operatőr, ahogy ő mondja. Máskor tanár, férj és apa, valóságos példakép. A legnagyobb mesterek nevelték, ma már ő mutatja meg, hogy kell kezelni a kamerát. Egy igazi, amerikai sikersztori alanyával, Dávid Zoltánnal beszélgetett a Sikeradó sztárvadásza, Horváth Andrea.

– Ön fényképezte Müller Péter első filmjét, az Ex kódexet, Gothár Péter: Idő van és Tiszta Amerika, valamint Szabó Ildikó: Hótreál című munkáját, de Amerikában is számtalan játékfilmet és több, mint hatszáz, különböző műfajú reklám-, dokumentumfilmet és zenész klipet készített. Jelenleg milyen munkákon dolgozik?

– Ez mind igaz és hozzá kell tennem, hogy a 16-17 amerikai játékfilmen túl még ennél is több kétórás tévéfilmet forgattam. Aztán 2000 körül abbahagytam a játékfilmezést operatőrként és teljesen átálltam a legújabb, digitális videotechnikára. Most egy olyan produkciós cégben dolgozom, ahol nem kell művésznek lennem. Bár, talán a reklám az egyetlen olyan, amit kreatív alkotásnak lehet tekinteni, és ebből elég sok van, széles a spektrum. A dokumentumfilmtől a zenei produkción át a sportig és az ipari promóciós referencia filmekig mindent elvállalok. Mindenevő vagyok, és ezt most büszkeséggel mondom. Én is pénzből élek. Őrületes drága az élet itt is, ott is, és minél többet keres az ember, annál több kell. Legalábbis akkor, ha az ember apa két gyerekkel. Az egyik már elvégezte az egyetemet, a másik viszont még csak most járja. Amikor az embernek ki kell fizetnie egy amerikai egyetem negyvenötezer dolláros éves tandíját jobb, ha nem válogat. Nem vagyok finnyás. Eljutottam arra a szintre, hogy elfogadom, hogy nem kapok érte Oscar-díjat, nem lesz Cannes-i Filmfesztivál nagydíjas a munkám és már nem érdekelnek a művészi dolgok sem. Ezt így ki merem mondani. Dolgozó, profi operatőr lettem, amire abszolút büszke vagyok. Ebből élek és megélek. Akik munkát ajánlanak, profitáló munkát, azoknak a tőlem telhető legmagasabb szinten megoldom, amit kérnek. Ez a feladatom. A leggyorsabban és a legjobban. Ha Ön azt kéri tőlem, forgassunk együtt egy játékfilmet, abban a pillanatban visszacsúszok abba a gondolati világba, ami ahhoz kell. Meg tudnám oldani, hogy megint művész legyek. De az is lehet, hogy holnap ott fogok ülni a hegytetőn egy kamerával lámpa nélkül, és valamilyen extrém sportot rögzítek.

– Az ember úgy képzeli, hogy Amerikában nehezebb filmet forgatni. Nagy országban biztos nagyobb a bürokrácia is, és még rengeteg sok nehezíti tényező akadhat. Egyetért ezzel, valóban nehezebb?

– Azt hiszem, a világon mindenhol nehéz filmet készíteni, de ez az állításom a műfajtól és a költségvetéstől is nagymértékben függ. Minél nagyobb a költségvetés, annál nagyobb a felelősség, tehát annál több ember szól bele, annál több a producer és annál nagyobb a beleszólási joga és követelése a megrendelőnek is. Egy nagy reklámfilmben mások a lehetőségeim, mint egy kisebben, amelyben rám bízzák, mit csinálok. Gyakran előfordul, hogy azt mondják, azért választottuk önt, mert tetszik a stílusa. Magára bízzuk a munkát és örülünk, hogy velünk dolgozik. Ha egy nagy cégnek forgat az ember nagy pénzzel, nem hagyják rá. Amit kitalálnak, arra kell azt mondani, hogy rendben van. Mert ha nem tetszik, nem fog nekik dolgozni. Magyarországon sosem mentem volna bele abba, hogy bárki megmondja nekem, hogy csináljam, hogy diktáljon nekem a művészetről.

– Amerikában is tart mesterkurzusokat vagy ott csak a filmforgatással kapcsolatos munkákkal foglalkozik, mint operatőr?

– Amerikában majdnem minden egyetemen van egy úgynevezett média vagy kommunikáció szak, ami azt kell, hogy mondjam, picit nevetséges. Igaz, hogy nagyon jól felszerelt stúdióik vannak és modern eszközeik, de, a legnevesebb egyetemeket leszámítva, a tanárok nem a legjobban képzett rendezők vagy operatőrök. Egy átlagos egyetemen ezt a szakot általában két olyan ember vezeti, akikről még soha sem hallott senki, bár valamikor a filmszakmában dolgoztak, de mondjuk ruhások voltak vagy öltöztetők. Azért vették fel őket, mert legalább azt tudják, hogyan működik egy produkció. Hívtak már tanítani. Ezt mindig örömmel vállalom, mert szeretek fiatalok között lenni és szeretem átadni azt a tudást, amit például Illés Gyuri bácsitól kaptam. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a szakma a fiatalokra épít, hiszen egy produkció fizikailag és szellemileg is alaposan igénybe veszi az embert és ezt ők bírják a legjobban. Én is főleg fiatalokkal dolgozom, sok segítőm van. Az egyetemekről jönnek hozzám gyakorlatra. Őket is tanítom. Persze senkitől sem várom el, hogy tudja, hogy kell megfogni azt a statívot vagy a kamerát, vagy, hogy hogyan kell jól világítani. Azt mondom nekik, hogy a filmkészítés egy profi sport, amelyben időben és gyorsan kell dolgozni és senki sem engedheti meg magának, hogy hibát kövessen el, mert rengetegen állnak sorba a munkájáért.

– Mit tart élete legnagyobb sikerének?

– A családomat. A filmszakmában nagyon nagy előny, ha valaki egyedülálló. Nekem nem kellett disszidálnom, mint Novák Emilnek és Baranyai Lacinak. Én megnősültem. Amerikai állampolgárt vettem el feleségül, így megkaptam a dokumentumokat és kivándoroltam, szabályosan kitelepültem az Egyesült Államokba. Ez egy biztonságos hátteret nyújtott, amely óriási segítség volt számomra. Tudom, ha valaha a feleségem is elolvassa ezt az interjút, nem érti félre, de azt kell, hogy mondjam, hogy hátrányt is jelentett a család. Egy produkciónál ugyanis bulik is vannak, ahol egy egyedülálló férfi bármilyen kapcsolatba belemehet, amelyből előnye származik. Na, most, ha Ön együtt él a feleségével vagy férjével és hű akar maradni, ilyenre nem is gondol. Nekem a család lett az első és legfontosabb dolog! Nézze, öregszem. Néha még felkelni is nehéz, de majdnem mindennap dolgozom és mosolyogva csinálom. Mi a motorom, mi az, ami hajt? Két gyönyörű lányom van és egy csodálatos feleségem. Ők inspirálnak, és én büszke vagyok rájuk. Örülök, hogy boldogok és ettől én is boldog vagyok!