A teknősök a két adatból egyfajta mágneses ujjlenyomatot határoznak meg, amely jellemző az egyes régiókra, így határozzák meg saját helyzetüket. A tengeri teknősök egész óceánokat szelnek át, de eddig rejtély volt, miként képesek az állatok vizuális tájékozódási pontok nélkül eljutni céljukig.

Az ál-cserepesteknősök szinte világszerte előfordulnak, akár száz kilósak is lehetnek, páncéljuk hossza pedig meghaladhatja az egy métert. Kikelésük után azonnal elhagyják a partot, és csupán évek elteltével térnek vissza otthonukba.  A kutatók már régóta sejtették, hogy a teknősök a Föld mágneses mezeje alapján tájékozódnak utazásaik során. Mivel azonban annak erőssége az Egyenlítőtől a sarkok felé erősen növekszik, úgy hitték, csupán az észak-déli elhelyezkedés meghatározására szolgál. A tengeri tájékozódás nehezebbik része azonban a kelet-nyugati elhelyezkedés megállapítása.

Az állatok, mint kiderült, a mágneses mező erőssége mellett az erővonalak Földdel bezárt szögét is kiszámítják. Így több információt nyernek a mágneses térből, mint azt eddig a biológusok gondolták. Az állatok képesek meghatározni az egyes tengeri területek ujjlenyomatát. A kutatók úgy jöttek rá minderre, hogy fiatal teknősöket tettek ki a vízben két mesterségesen gerjesztett mágneses mezőnek, amelyek megfeleltek a 20. északi szélességi fokon előfordulóknak. Amennyiben a mágneses mező az Atlanti-óceán nyugati felén, Puerto Ricónál mérhetőt utánozta, akkor az állatok északkelet felé úsztak. Amennyiben az Atlanti-óceán keleti felén, a Zöld-foki szigeteknél mérhetőhöz hasonlított a mező, a teknősök délnyugatra fordultak.